8. rész · Hetedik fejezet
Az én Ithakám
Amikor az írásban ide értem, és a gyógyulás történetét is lezártam, egy különös felismerés jelent meg bennem: az utamnak ez a szakasza olyan volt, mint Odüsszeusz találkozása a Szirénekkel.
Az Odüsszeia nem egy kalandregény, nem a világ meghódításának a története, hanem a hazatérésé. Ez egy beavatási út. Odüsszeusz nem birodalmat akar. Nem új földeket keres. Ő haza akar jutni. És a haza nem Ithaka szigete. A haza egy belső állapot, amikor a lélek visszaérkezik önmagába. Amikor valóban Hazatalál.
Ahogy figyelem a saját történetemet, úgy látom, hogy a léleknek valóban van egy útja. Nem véletlenszerű események sodródása az élet, hanem egy fejlődéstörténet.
Ahol minden állomás a lélek egy próbája és minden akadály egy átalakulás. És ez az út nem lineáris. A lélek elindul, elakad, elbukik, elcsábul, egyedül marad, alászáll a poklokba, tapasztal, tanul, majd újrakezdi. És végül megtalálja az irányt.
Pontosan ezt éltem meg én is.
Sok-sok év belső, önismereti munka és meditáció során szembenéztem sok fájdalommal, a múlt következményeivel, sok árnyékkal. És azt hittem, ezzel vége. De az Odüsszeia megmutatta azt is, hogy az alvilágjárás után, amikor már szembenéztünk a halállal, a múlttal, az árnyékkal, jön a negyedik állomás, a Szirének hangja. Nem újabb sötétség következik, hanem a ragyogó fény csábítása.
A Szirének hangja ellenállhatatlan. Nem üldöznek, nem támadnak. Csak énekelnek, elbűvölnek, magukkal ragadnak. Aki meghallja őket, „kiszáll az életből”. Aki meghallja őket, elveszíti az önuralmát, a hajók zátonyra futnak.
Ez a sorrend nem véletlen.
Miután a hős szembenézett a halállal is, jön a csábítás. Ez számomra megrendítő felismerés volt. A lélek útján a legnagyobb veszély nem mindig a sötétség. Hanem a ragyogó, hívogató hang. Ez nem testi csábítás, nem vágy a hatalomra vagy az élvezetekre. Ez a teljesség ígérete.
A hamis teljesség hívása. Az illúzió, ami az istenit ígéri. A múlt csábítása. A rövidebb út ígérete.
„Gyere, itt a válasz, itt a teljesség.”
„Gyere, itt a béke, a végső feloldódás.”
„Gyere, pihenj meg örökre.”
Odüsszeusz tudja, hogy az ének ellenállhatatlan, és azt is, hogy ha enged a kísértésnek meghal. Nem feltétlenül testileg, hanem a küldetésében. Beleolvad valamibe, ami feloldja az egyéni útját. És ami számomra a legmélyebb tanítás, hogy nem menekül el. Nem dugja be a fülét. Nem tagadja, hogy hat rá. A társai fülét viasszal tömeti be. Ő maga az árbóchoz kötteti magát és megtiltja, hogy eloldják, bárhogy könyörög is. Ő tudatosan hallani akarja az éneket, de nem akar engedni neki. Nem legyőzni vagy elpusztítani akarja a Sziréneket, hanem átmenni a kísértésen.
Voltak pillanatok az én utamon is, amikor hallottam a „szirénhangot”. Amikor nem a sötétség volt az akadály, hanem a túl fényes ígéret. Nem a bukástól való félelem, hanem a „már megérkeztem” érzése. A mindenségben való feloldódás csábítása, amely látszólag felszabadít, de valójában eltérít!
Valahol mélyen én is tudtam, hogy ha úgy is tűnik, de nem biztos, hogy hazafelé megyek. Hosszú volt az út. Sokszor eloldoztam azt a kötelet és elengedtem az árbócot, sokszor buktam bele, sokszor futott zátonyra a hajóm a Szirének éneke miatt.
Ez a könyv a lelkem fejlődésének, utazásának ezt a szakaszát meséli el. Azt, hogyan hajóztam végig a Szirének között...